A képen szereplő kalap az én örökségem és vele együtt a hiány, az édesapám hiánya is.
Az apai nagyapámat nyolc éves koromban temettük el. Ő már ekkor is hetven fölött járt. Mi az öcsémmel az ötödik, legkisebb fiának voltunk a gyermekei. A legfiatalabbak a családban. Ezt a kalapot még a nagyapám vette. Viselni valószínűleg nem viselte, mert vadonatúj állapotban kaptam meg. Azonban a tudat, hogy az övé volt számomra éppen elegendő volt. Évekig őriztem kincsként. Egy földgömbön tartottam, amit a keresztszüleimtől kaptam. Ha ránéztem az a biztos tudat járt át, hogy tartozom valahova, hogy az anyai családomon kívűl is van még családom. Apai ágon hordtak a férfiak kalapot. Hordott a nagyapám, a nagybátyám és sokszor láttam apa fején is különböző fejfedőket. Ezért a kalapok kedvesek lettek a számomra. Ez az egy pedig különösen. Egyszer az én fejemen is komolyabb szerephez jutott, egy farsangi mulatság során, amikor búsuló juhásznak öltöztem be.
Aztán teltek az évek felnőttem, elköltöztem. A kalap elfelejtődött. Ott maradt a régi falumban, a gyerekkori otthonom falai között. Majd megszülettek a gyermekeim, sorban három fiú 2-3 év korkülönbséggel. A két idősebbnek egy kicsit megkésett volt a mozgásfejlődése ezért minél több módon igyekeztem őket fejleszteni. Adta magát, hogy járjanak néptáncra is, mert a szüleim, az ők nagyszüleik nagyszerű amatőr táncosok voltak és mind a ketten citeráztak is. Tulajdonképpen a létezésünket az öcsémmel a szüleink zene és tánc iránti szeretetének köszönhetjük, ami összehozta őket. A tánc volt a szeretetnyelvük, csodálatos harmóniában tudtak a nyelvén beszélni mégha a szavak szintjén nem is mindig értették egymást. A fiúk első találkozása a néptánccal nem sikerült túl jól. Megijedtek a tömegtől és a zajtól. Majd pár évvel később Bebe, a legidősebb fiunk magától határozott úgy, hogy szeretne néptáncolni. És ekkor került újra elő a kalap. Az a kalap, amit évekig néztem a szobám polcán. A kalapot tartó földgömböt felváltotta egy szőke buksi. Értelmet nyert az örökségem.
Bendegúz kilenc hónappal azután született, hogy apa meghalt. Soha nem látta az unokáit, nem ismerte meg őket. Csak negyvenkilenc éves volt. Valójában azonban sokkal korábban kilépett az életünkből. Gyerekkoromban egy házban éltünk, együtt laktunk, azonban érzelmileg nem volt elérthető, nem volt jelen. A nagyapám mintáját követve csak tompán volt képes a létezésre és nem fogadott el semmilyen segítséget. Ezzel nehéz helyzetbe hozott minket. Édesanyámat magára hagyta a családfenntartás, a gyereknevelés és az otthonteremtés minden bajával. Anyukám derekasan helytállt. Nem szenvedtünk semmiben sem hiányt. Csak éppen az édesapánk nem volt az életünk része, mert kivonódott belőle.
Korán felismertem, hogy komoly következményei lehetnek a jó apaminta hiányának. Egészen hamar aggódtam, hogy nehogy olyan társat válasszak majd magam mellé, aki szerhasználó, verbálisan bántalmazó. Szerencsémre nem így történt. Azt az összefüggést azonban csak idővel értettem meg az, hogy sokáig nem találtam az irányt az életemben az apahiány következménye, mert nem volt aki kézenfogva megmutassa a világot. Ráadásul apa halála és Bebe születése után évekig haragudtam anyára, mert könnyebb volt rá, mint a halott apámra.
Az önismereti munkának és a művészetterápiának hála szembesültem vele, hogy egy régi témám még mindig meghatározza a hétköznapjaimat. De a felismerés segíti a tudatosítást, hogy az apakomplexusomat, ne érzelmileg elérhetetlen emberekkel, fölösleges tárgyakkal, méltatlan helyzetekkel próbáljam meg orvosolni. A szívemben van egy hatalmas hiány, mert sajnálom, hogy nem ismerhettem meg őt. De ezt a hiányt önmagam lehető legalaposabb megismerésével és elfogadásával fogom betölteni, mert mélyen belül, valahol ott van ő is.
